A kommunikáció szerepe az irodalomban, Henry James: A csavar

I. A kommunikáció, annak definíciói, változatai

A kifejezés a latin „communis“ szótól eredeztethető, mely magyar jelentése „közös“. Ez is azt mutatja, hogy egy közösségre, legalábbis két vagy több résztvevőre vonatkozik. Elsődlegesen információcserét jelent egy közös jelrendszer (általában nyelv) segítségével. Alapvetően két fajtáját különböztetjük meg:

1. verbális – emberi nyelven való közlést jelent
2. non-verbális – a beszélgetést kísérő jelek csoportjára értendő (szemkontaktus, arckifejezés, taglejtés, stb.)

Ezt a diszciplínát a múlt század elején kezdték el kutatni, fokozatosan bekapcsolódott a pszichológia és a nyelvtudomány is, s így, közös erőkkel döbbentek rá, hogy a kommunikáció nem csupán az információk cseréjét jelenti, hanem hogy az arckifejezéssel, kézmozdulatokkal, hanglejtéssel mennyi érzelem kifejezésére képes az ember egy pl. párbeszéden belül.

Egy másik megosztás alapján a kommunikáció lehet:

1. egyirányú – a hallgatónak nincs módja reflektálni az elhangzottakra
2. kétirányú – ebben az esetben lehetőség nyílik az azonnali visszajelzésre, véleménynyilvánításra.

Amennyiben egy irodalmi művet mint információt értelmezünk, az olvasás folyamatát pedig kommunikációnak, ez egy egyirányú kommunikációs folyamatnak felel meg. Az író valami üzenetet közöl velunk, de olvasóként nincs módunk véleményt nyilvánítani a műben leírtakról vagy elhangzottakról s arra egyből visszajelzést is kapni. Ez az olvasó szemszögéből egy passzív folyamat, melyben elfogadja a szerző gondolatait.

A műben viszont a szereplők párbeszédeket folytatnak, s megpróbálom a kérdést ilyen meglátásból boncolni.

II. Henry James: A csavar fordul egyet c. kiregényének vázlatos tartalma és jellemzői röviden

A mű az elmúlt századfordulón íródott, s a kor divatjának megfelelően – a lélektani krimik szabályait követi – hatalmas sikert aratott.

Tulajdonképpen mű a műben. A kerettörténet egy vidéki kúriában játszódik, melyben egy előkelő polgárokból álló társaság karácsonyi vakációját tölti. Esténként rémtörténetekkel szórakoztatják egymást. Egyik este Douglas sokatsejtetően elárulja nekik, hogy ő is ismer ám egy ilyen rémséges történetet, de az valós, és csak és kizárólag hitelesen akarja elmesélni, nehogy bármilyen tényt elferdítsen benne, s ezért hallgatósága kénytelen lesz megvárni, míg postafordultával meghozzák egykori nevelőnője emlékiratait, melyeket húsz évvel azelőtt bekövetkezett halála előtt nemsokkal bízott Douglasre. A történet is vele esett meg, még fiatalkorában. És itt kezdődik a történetben levő történet, az emlékiratok felolvasása.

A nevelőnő neve nem derül ki a műből, ezért ezentúl hölgyként fogom említeni. Tehát ez a hölgy rossz anyagi körülmények közt nevelkedett, ezért számára nagy felemelkedést jelentett, mikor nevelőnőnek szegődhetett egy testvérpár emllé, akik szüleik elvesztése miatt bácsikájuk szárnyai alá kerültek, ő viszont sok egyéb tevékenysége miatt nem tudott nekik elég időt és figyelmet szentelni. Ezért keresett melléjük egy megbízható kisasszonyt, aki nevelné a két gyermeket és a vidéki kúriának, melyben laktak, ezáltal úrnője is lenne. Az úr egyetlen kikötése az volt, hogy semmiben sem kérheti a tanácsát, intézzen mindent egymaga, ezzel is megkímélve őt a gyerekneveléssel járó bosszúságoktól.

A hölgy elvállalta a feladatot, és az eleinte nem is tűnt túl nehéznek, hiszen mindkét gyermek tüneményes, szinte földöntúli tulajdonságokkal rendelkezett. Már szépségük is mennyei volt, hát még tulajdonságaik, melyekről csak szuperlativuszokban voltak képesek nyilatkozni, és egyenesen az angyalokhoz hasonlították őket. Mígnem egy napon a hölgy egy ismeretlen férfira lett figyelmes a ház egyik tornyában. Hamarosan csatlakozott hozzá egy nőalak is, s később kiderült, hogy ők a gyermekek előző nevelőnője és az úr komornyikja, akik nemsokkal azelőtt hunytak el – tehát szellemek. S fokozatosan kiderül, hogy már életükben is gonoszok voltak, s halálukban is azon mesterkednek, hogy a gyerekeket hogyan ronthatnák meg még jobban. Arra viszont, hogy megmentse a lelküket, az ifjú hölgy sajnos nem képes, s végül a kisfiú a karjai közt hal meg.

Valójában a regény nincs teljesen lezárva, sok helyen inkább csak sejtet mint kimond, így az sem teljesen egyértelmű, ez vajon nem csak egy elmeháborodott fiatal lány meséje-e. De ha hiszünk a legegyértelműbb olvasatnak, akkor egy szellemekkel teletűzdelt detektívtörténet.

A regényírás egy új hatása érvényesül benne – a szerző kilép a műből a „point of view“ technikával. Leszáll a szereplők tudatába és megszűnik a regény felett álló, midnenható szerepe. Ez közvetve lehetővé teszi, hogy a szereplő önmagát jellemezze – ez egyezik a kor írói tendenciájával, mely szerint csak a szereplők valamelyike által megélt események lehetnek hitelesek. E műben több is van belőlük – többek közt Douglas és a fiatal hölgy. Ezt a technikát Virginia Woolf emelte tökélyre.

III. A műben megjelenő egyes kommunikációs elemek megvizsgálása

Először is azt szeretném górcső alá venni, hogyan reagált a társaság Douglas kijelentésére, mely szerint ő egy sokkal félelmetesebb történetet tud mesélni. Valaki közbekiáltott, ami nagy lelki felindultságot, és izgalmat sugall. Erre ő zsebre tett kézzel, higgadtan válaszol, ami azt tükrözi számomra, hogy egy képességei teljes tudatában levő férfiról van szó, aki felette áll az őt körülvevő embereknek. Ezt a mű további részeiben való viselkedése, megnyilvánulásai és testbeszéde is alátámasztja – már amennyit az író elárul nekünk. Felolvasásai is kellemes, nyugodt hangon folynak. A szerző még azt is hozzáteszi, hogy mintha ezzel azt akarná tükrözni, a kézirat milyen gyöngy betűkkel van lejegyezve. Ez azt bizonyítja, hogy olykor, bizonyos helyzetekben a hanglejtés nemcsak érzelmeket, de még annál sokkal többet is ki tud fejezni, például ilyen apróságokat. Persze ehhez érteni kell az ilyen „sorok közt“ megjelenő hozzáadott jelentéseket.

Douglas jellemző tulajdonsága, hogy ha gyenge pontjára tapintanak, zavarba hozzák, lábával egy-egy fahasábot lökdös a kandalló mellett. Ez testbeszédének szerves része, mely azt bizonyítja, ő sem diadalmaskodhat mindig társai felet,, bizony vannak neki is apróbb titkai, melyeket nem szeretne mások tudomására hozni.

Az elkövetkezendőkben szeretném megfigyelni a hölgy beszélgetéseit egyes szereplőkkel. Ő a mű központi figurája, ezért szinte az összes megjelenő szereplővel kapcsolatba kerül. Leggyakrabban a házvezetőnővel, Mrs. Grose-szal folytat tanácskozásokat. Ilyenkor nagyon kedves, udvarias, ugyanakkor tudatában van annak, hogy ő a ház úrnője, akinek a kezében nemcsak hatalom, de felelősség is van, amit magára kell vállalnia. Tehát annak ellenére, hogy barátnőjeként emlegeti az asszonyt, mégsem teljesen egyenrangú félként kezeli. Ez viszont csak beszélgetéseik felépítéséből, megszerkesztettségéből derül ki. Sosem beszél vele lekezelően, viszont egyértelmű, hogy kettejük közül a hölgy az, aki a beszélgetés fonalát a kezében tartja, és arra irányítja, amerre akarja. Épp csak annyit árul el, amennyit éppen szükségesnek tart ahhoz, hogy azt tudja meg, amire kíváncsi.

A következő szereplők, akikkel legsűrűbben kapcsolatba lép, a növendékei, Flora és Miles. A gyemekek eleinte kezesbárányokként viselkednek, és a hölgy egy szavára szótfogadnak. A cselekmény kibontakozása során viszont rádöbbenünk, hogy ez a szófogadósság csak az álarcuk, tulajdonképpen a háttérből ők irányítják és manipulálják környezetüket. Egy idő után a hölggyel is kialakul egy sajátos viszonyuk (főleg Miles részéről), mely lényege, hogy beszélgetéseik csak egy bizonyos pontig mennek el, tobvább nem merészkednek, nehogy olyan dolgokra derüljön fény, amik esetleg zavarbaejtőek lennének. Bár mindannyian tudják, hogy a hattérben sötét dolgok lakoznak, a hölgy talán még nem érzi magát elég felkészülnek és erősnek ahhoz, hogy ezeket el bírja viselni. Kapcsolatuk akkor ér a csúcspontra, mikor templomba menet egy beszélgetés zajlik le köztük, mely során Miles olyan dolgokat tud meg a hölgytől, melyeket aztán fel tud használni ellene. Történetesen azt, hogy fél valamitől. A gyerek kerül nyeregbe, és ezentúl beszélgetéseik vezérfonalát ő gombolyítja.

A hölgy néha találkozik a szellemekkel is, s ezekkel is kommunikálni próbál. El akarja űzni őket, azt tartja, semmi keresnivalójuk még a földön, és főleg nem akarhatnak szándékosan védencei kárára lenni, ezért aztán távozzanak minél hamarabb – s e nézeteinek hangot is ad.

Az úrral összesen kétszer találkozik, de ezekből a beszélgetésekből csak annyi derül ki, hogy egy hihetetlenül gavallér, jólnevelt férfival van dolga, aki bár tisztában van a társadalmi helyzeteik közti különbségekkel, van annyira úriember, hogy ezt cseppet sem éreztesse. Ebben a korban egyébként is a férfiak midnenható szerepe a nőké fölé emelkedik, így a köztük elhangzó párbeszédes során is ennyi az összes ridegség és távolságtartás oka, ami némileg meg is jelenik.

Még a gyermekek egymás közti beszélgetéseit szeretném megemlíteni. Ez is igazi lovagias játék, a kis úr és a kis hölgy találkozása. Mindennél jobban szeretik egymást, és ez oltalmazó gesztusaikban, testbeszédükkel is megmutatkozik. Csak ők ketten vannak az egész világ ellen, így kénytelenek összetartani, egymást támogatni és cinkosokká válni. Ugyanakkor ebben a kapcsolatban is érződik a már említett férfi-felsőbbrendűség, ami a korra igencsak jellemző. Nem megalázó szinten, csak a szokásos keretek közt.

A műben nem igazán bukkanunk más személyek beszélgetéseire... A kommunikáció, ill. annak hiánya sokmindennek a megoldása vagy épp ellenkezőleg az oka lehet. Az úr részéről jelen levő maximális elzárkózás, a hiányt tükrözi. Pedig lehethogy ő az a szereplő, aki rá tudna mutatni a megoldásra, illetve hogy valóban heylesen értelmeztük-e egyáltalán a regényt. Sajnos vagy szerencsére azonban Henry James úgy látta helyesnek, hogy ez nem kell, hogy egyértelművé váljon számunkra.

Lehethogy neki van igaza...?