Finnország történelme

A finnek eredete

A finnek őseinek megérkezéséről természetesen írásos emlékek nem maradtak, ezt a korszakot a nyelvészek és régészek próbálják felkutatni. Régészeti leletek alapján az időszámításunk előtti 8.-9. évezred környékén érkeztek mai lakóterületükre keleti és déli irányból azt követően, hogy a jég visszahúzódása után felszabadult a partvidék. Az utánuk érkező bevándorlók beleolvadtak a már ottlakó népcsoportba, ezért él az a vélekedés, hogy Finnország lakosságának génkészletéből háromnegyed rész balti-germán eredetű, egynegyed rész pedig keleti. Folyók, ill. tavak mellett éltek apró kunyhókban, és főként halászattal és vadászattal foglalkoztak. Fokozatosan áttértek a nővénytermesztésre, állattenyésztésre, s a germán népcsoportok megjelenésekor a kereskedelemre is, melynek cserealapja a prémvadászatból származott. A közös uráli népcsoportból körülbelül az első évezred környékén váltak ki, és különültek el nyelvükkel is. Az alapító törzsek nevét (pl. Häme, Karjala) ma is létező települések őrzik. A viking korszak elejére három különálló finn kultúra alakult ki:

1. karjalai – keleten
2. hämei – a belső területeken
3. varisnais-suomi – a mai Turku területén

A nyugati vidékekre már ekkoriban is nagy hatással volt a szomszédos svéd kultúra.

A svéd isőszak

A 12. századra Finnország keresztény vallás hiányában egy kis önálló szigetté alakult Európában. Mivel szilárd központi hatalma sem volt, nagy érdeklődést mutatott iránta keletről Oroszország, nyugat felől pedig a Svéd királyság is. Ezutóbbi több ízben is ún. keresztes háborút indított Finnország ellen, melynek valódi célja csak területszerzés volt. Svéd területté való nyilvánítását 1266-tól számítjuk, 1340-től pedig Österland néven svéd birodalmi tartománnyá vált.

1521-ben a svéd Gustav Vasa ült a trónra, aki a reformáció híve volt, ami nagyban támogatta a finn kultúra önállúsulását. Mikael Agricola turkui püspök az 1540-es években finnre fordította az Új Testamentumot, s ezzel megteremtette az irodalmi nyelv alapjait.

A tartománynak mindigis előkelő helye volt a Svéd királyságon belül, s ez csak még jobban megerősödött, mikor a Rettegett Iván elleni 1555-57-es háborút követően hercegséggé emelték.

A mai fővárost, Helsinkit is ebben az időben alapították, 1550-ben, s hamarosan jelentős kikötővárossá vált.
Svédországon belüli előkelő helye a 16. század végén szűnt meg, mikoris a sok háborútól kimerült parasztság Zsigmond lengyel uralkodó támogatása mellett fellázadt a központi hatalom ellen („Buzogányháború“ – Nuijasota) s ebben a harcban alulmaradt.

Orosz korszak

A svéd fennhatóság akkor ért végérvényesen véget, mikor I. Sándor cár megpróbált a svédekkel szövetségre lépni a britek ellen, de mivel ezt visszautasították, az oroszoknak ez egy álindokot szolgáltatott a megtámadásra, s 1809-ben elfoglalták, s a cár felesküdött a finn alkotmányra és felvette a finn nagyherceg címet. Az oroszok korán belátták, hogy a nagy fokú önállósággal kordában tarthatják a finneket, s ez jó taktikának bizonyult. A tartományt kormányzó irányította az államtanácson keresztül, melyet kizárólag finnek alkottak. Ez az autonómia megalapozta a független állam kialakulását. Megmaradhatott a luteránus vallás, s a svéd hivatalos nyelv is. Az arisztokrácia sokáig ezt a nyelvet használta. A központot 1812-ben áthelyezték Turkuból Helsinkibe, s a függetlenedés odáig terjedt, hogy 1878-ban sikerült felállítani az önálló finn hadsereget is. Azonban fokozatosan megváltozott az orosz álláspont is, s elkezdték visszaszorítani az önállóságra való törekvéseket. Erre a finnek javarészt passzív ellenállással reagáltak. A Japántól elszenvedett vereség viszont ismét enyhülést hozott, ami odáig vezetett, hogy 1917. december 6-án kikiáltották a független Finnországot.

A függetlenség

Az I. világháború ugyan megkímélte az országot, de mivel Oroszország nem adta fel, hogy visszaszerezze a már független köztársaságot, ott állomásozó katonáit nem hívta vissza, s gerjesztette a belviszályt. Ez pedig egy rendkívül véres polgárháborúban tetőződött, mikor is a vörösök (a kommunista rendszer és a Szovjetúnió hívei) valamint a fehérek (függetlenségpártiak) közt dúlt. Végül a fehérek győztek, de máig vitatott a fehér csapatokat vezető Mannerheim tábornok megítélése, valamint hogy hivatalosan szabadságharcnak, lázadásnak vagy polgárháborúnak nevezzék-e.

1919-ben, az első parlamenti választásokat a köztársaságpártiak nyerték meg, a köztársasági elnök Kaarlo Juho Ståhlberg lett. A fiatal önálló állam békésen fejlődött a két világháború közti időszakban, mint ahogyan a többi európai ország is. Ugyan elérte a gazdasági válság, de a fakitermelésnek és az exportnak köszönhetően hamar talpraállt.

A fiatal Finnország első próbatétele a svéd ajkú Åland szigetcsoport hovatartozását illette. Az ENSZ elődje, a Népszövetség nekik ítélte, ugyanakkor nagy fokú autonómiára kötelezték Helsinkit. Az együttélés anyira bevált, hogy a mai napig sem okoz súrlódásokat a belpolitikában.

A II. világháború

A háború szele sajnos Finnországot is elérte, s végigharcolták ezt a nehéz időszakot. Főleg a szovjetek ellen küzdöttek. A zsidókat nem deportáltak, és zsidókról szóló törvényeket nem hoztak. A nagyhatalmak közti politikában nagyon ügyesen helytálltak, hiszen a háború végeztével sem a nyugati, sem pedig a szovjet szférához nem kellett csatlakozniuk, sőt Helsinki az egyetlen olyan európai főváros Moszkva és London mellett, melyet nem foglaltak el idegen csapatok a háború alatt.

A modern Finnország

A háborút követően a levegőben lógott a kommunista rendszer térhódítása, hiszen már a parlamentbe is beférkőztek, de végül siekrült mégis a nyugati modellt követni és a semleges politikát követni. A Szovjetúnióval ápolt jószonszédi viszonyainak és kétoldalú kedvező kereskedelmi megállapodásaiknak köszönhetően (melyeket sokan bíráltak), sikerült ismét felvirágiztatni az országot, és fellendíteni a gazdaságát.

1975-ben Helsinkiben rendezték meg az Európai Biztonsági és Együttműködési értekezletet, amivel beírta nevét a nemzetközi kapcsolatok és emberi jogok biztosításának szféráiba.

1995-ben csatlakoztak az Európai Únióhoz, és ma már kijelenthetjük, hogy leginkább Európa Japánjának lehetne nevezni, akkora robbanásszerű fellendülés jellemezte a 2. világháborút követően. Az euró bevezetése 2002. január 1-jével csak növelte a stabilitást.

A finnek saját történelmükből tanulva akarják megőrizni függetlenségüket, s az a véleményem, hogy ebből a világ összes nemzetének lenne mit tanulnia!